De hogy is kezdődött ez a történet? Március elején még szó sem volt Krakkóról mint új otthonról. Ment a szokásos agyalás, miből lehetne pénzt csinálni, mit kéne tenni a meglévővel, befektetni, beindítani valamit, esetleg kitalálni a „tuti bizniszt”?  Soha nem jött be eddig, én valahogy nem vagyok az a vállalkozó típus, aki csak úgy a semmiből hirtelen előjön, kockáztat, majd látszólag gazdagságban él. Sokkal kényelmesebb vagyok annál és talán nem is ez az út, amin el kéne indulnom. Aztán március végén úgy adódott, hogy szüleim kocsijáért ki kellett jönni, gyorsan szerveztem még két találkozót a városban, hogy a kocsin kívül is legyen célja kiutazásunknak. Ekkor fogalmazódott meg bennünk először, hogy de jó lenne itt élni, vagy legalábbis több időt eltölteni, esetleg úgy dolgozni, hogy rendszeresen itt lehessünk. Nekem Magyarországon már egy ideje nem volt munkám, de ahhoz képest nem volt gond a megélhetés, simán tele tudtuk tankolni mindkét kocsit, a lakás tehermentes, rezsije alig van és mindenre volt, csak fogyott. Aztán amikor Viola márciusi bevételkiesése kezdte megtámadni féltve őrzött megtakarításainkat, én meg még mindig nem tudtam hogyan tovább, beérett a dolog, hogy megint el kéne menni valamerre dolgoznom, akár vissza Pestre, akár Ausztriába, mindegy, csak valahova, ahol van munka… és kezdődne minden ugyanúgy, mint eddig… különélés, pénzkeresés, kiborulás, visszaköltözés… Együtt kell menni dolgozni! Május közepén beküldtük az első pályázatainkat Krakkói állásokra… Két hónapra rá itt vagyunk. (M)