Miért éppen Krakkó!?

Az első fél hetünk olyan volt mint egy rossz nyaralás, a lengyel egészségüggyel sokat találkoztunk, magán és állami szférával egyaránt, orvosi alkalmassági gyanánt illetve egyéb apróságok miatt.

Indulás előtt egy gyors gyökérkezeléssel kezdtünk, majd csúnyán bedagadt az ínyem majd feldagadt az arcom :/ -kép nélkül.

Marci gyorsan túljutott az orvosi alkalmassági vizsgálaton, velem ellentétben.  A szemészeten kiderült, hogy lyuk van a retinámon, így további vizsgálatok szükségesek, de az állami szektorban. Így kerültünk Nowa Hutába, Krakkónak azon részére, ahová nem javasolják turistaként a belépést … de oda szólt a beutalóm. Agyig megpakolt autóval, még mindig tele a cuccainkkal, benne minden jóval, egy ettől ideges Marcival, egy fogfájós Violával, aki ezen felül igen ingerült is volt a szemvizsgálat miatt … hisz amióta az eszét tudja látáskorrekcióra szorul, legalábbis majdnem … évente kétszer látta szemorvos … és most derül ki ez a kis bibi, hisz nem új keletű a dolog, csak senki nem nézte meg. Tehát lakásnézés előtt pupillatágítás, majd háromórányi várakozás a kórházfolyosón. A szemcsepp csak két percig csípett, viszont a várakozás annál idegesítőbb, mindenki szigorúan csak lengyelül beszélt, és mindenki papírokkal rohangált a folyosón.

A bejegyzés az autófókusz ki címet Ákos posztjának köszönhetően kapta, utólag is köszönet érte ... és tényleg, érdekesen más szemszögből nézed a világot a csepp után.

Magyar egészségügyön edződött ismerőseink valószínűleg ezen nem túlzottan lesznek meglepve, de a magánellátás után túl gyors és éles volt a kontraszt. Mikor végül bekerültem, utána hosszas beszélgetést, sok homlokráncolást láttam és hallottam … a legfőbb problémájuk a biztosítás elkönyvelése volt, míg engem CSAK az érdekelt, hogy mennyire aggódjak. Szerencsére hosszas kérdezgetés után erre is megkaptuk a választ, most nincs gond, de még lehet, nézessem rendszeresen.

Az érzés leírhatatlan, Lost in translation című filmrészletet tudom ajánlani a megértéshez:

https://www.youtube.com/watch?v=FiQnH450hPM

Ezen felül a magánszféra fizetős részébe is belekóstoltunk, hisz az arcom szombat estére, jegelés ellenére is csúnyán feldagadt. Maradt a non-stop fogászat, ahol egy nálam sokkal fiatalabbnak tűnő fogorvos látott el, aki még nálam is riadtabbnak tűnt. Végül is egy vágással az ínyemen jöttünk el, ami megoldotta a problémát. Részletekről majd Marci ír, én addigra már mérsékelten voltam beszámítható.

Azt már csak zárójelesen merem megjegyezni, hogy annyira majrézós vagyok minden orvosi beavatkozástól, hogy egy tű látványára is hajlamos vagyok ájulni. (V)

Szóval lengyel egészségügy... a magánnal bizonyos szinteken még nem is lenne gond, az én alkalmasságim azon fejeződött be hogy milyenek a magyer kaják meg borok, pálinkák satöbbi... Mondjuk mindent le tudtam olvasni a tábláról, szóval nem volt túl sok dolgom tovább az orvossal, valmivel meg el kellett ütni az időt ( mégsem jöhettem ki 5 perec után... ).

Viola szegény viszont kapott minden "jót" . Szemészet magán és állami, majd fogászat magán ügyeleti szinten egy olyan orvossal aki közel sem volt helyzet magaslatán azon a szombat estén amikor a fél várost végigszáguldva beestünk a rendelésre. Én akkor már eléggé ideges voltam. Aznap már hotelt is  váltottunk, az előző helyről el kellett mennünk, mivel valami szentfazéknak beállított, valójában perverz spanyol tizenévesek hordája készült megszállni szálláshelyünket. A kocsit őrzött parkolóban jegeltük 60 zlotiért egy éjszakán keresztül feleslegesen, mivel a svájci kolléga kocsija vígan ottmaradt a szálloda biztonságos parkolójában minden fenyegetés ellenére, és Viola sem lett jobban egy picit sem... 

Valahol a folyó túloldalán volt a fogorvos, fiatal kis frissenvégzett medikának tűnt és szemmel láthatólag tanácstalan volt és félt. Viola is félt. Én meg eszméletlenül ideges voltam, reméltem hogy ha már végre szakembernél vagyunk nem lehet gond, de ez a tanácstalanság csak jobban felidegesített. A doktornő felhozott 3 opciót. Kihúzhatjuk a fogat és nem lesz több gond, felvághatjuk az ínyt ami nem biztos hogy eredményre vezet vagy ráállunk valami antibiotikum-fájdalomcsillapító kombóra és nekiállunk valami újabb gyökérkezelésnek amit már ő is félve említett... Ilyenkor legyen okos az ember. A vágás és antobiotikumkúra mellett döntöttem, a fájdalomcsillapító szerencsére utána már nem kellett, jól döntöttem. Mondjuk elég vicces hogy én mondtam meg végül hogy mi legyen, de Viola is nagyon félt és a doktornőért is aggódnom kellet hogy képes lesz e megejteni azt a kb. 1 centis vágást anélkül hogy izgalmában elájulna... Persze a "műtét" idejére én is elhagytam a rendelőt mert nem bírom a vért és ha én rosszul leszek és kidőlök tuti mindenki padlót fogott volna még rajtam kívül, inkább ittam még egy kávét este fét tizenkettőkor...

Azért nem ilyen egy átlagos szombat este Krakkóban. (M)

De hogy is kezdődött ez a történet? Március elején még szó sem volt Krakkóról mint új otthonról. Ment a szokásos agyalás, miből lehetne pénzt csinálni, mit kéne tenni a meglévővel, befektetni, beindítani valamit, esetleg kitalálni a „tuti bizniszt”?  Soha nem jött be eddig, én valahogy nem vagyok az a vállalkozó típus, aki csak úgy a semmiből hirtelen előjön, kockáztat, majd látszólag gazdagságban él. Sokkal kényelmesebb vagyok annál és talán nem is ez az út, amin el kéne indulnom. Aztán március végén úgy adódott, hogy szüleim kocsijáért ki kellett jönni, gyorsan szerveztem még két találkozót a városban, hogy a kocsin kívül is legyen célja kiutazásunknak. Ekkor fogalmazódott meg bennünk először, hogy de jó lenne itt élni, vagy legalábbis több időt eltölteni, esetleg úgy dolgozni, hogy rendszeresen itt lehessünk. Nekem Magyarországon már egy ideje nem volt munkám, de ahhoz képest nem volt gond a megélhetés, simán tele tudtuk tankolni mindkét kocsit, a lakás tehermentes, rezsije alig van és mindenre volt, csak fogyott. Aztán amikor Viola márciusi bevételkiesése kezdte megtámadni féltve őrzött megtakarításainkat, én meg még mindig nem tudtam hogyan tovább, beérett a dolog, hogy megint el kéne menni valamerre dolgoznom, akár vissza Pestre, akár Ausztriába, mindegy, csak valahova, ahol van munka… és kezdődne minden ugyanúgy, mint eddig… különélés, pénzkeresés, kiborulás, visszaköltözés… Együtt kell menni dolgozni! Május közepén beküldtük az első pályázatainkat Krakkói állásokra… Két hónapra rá itt vagyunk. (M)

Bennem három indok fogalmazódott meg így hirtelen, mindegyik fontos, mindegyiknek nagy szerepe van abban, hogy megindultunk. Az első indok nem más, mint hogy Violával olyan helyen szeretnénk élni, ahol mindketten hazamegyünk munka után és nem kell külön élnünk ahhoz, hogy megéljünk, ki tudjuk fizetni a dolgainkat és még szórakozásra, hobbira, nyaralásra és megtakarításra is maradjon. Második ok a relatív közelség a családjainkhoz, 6-8 óra alatt náluk tudunk lenni ( zabrzei nagyszüleim kivételével, hozzájuk egy óra az út ), nem kell kontinenseket átívelő repülőutakba bocsátkoznunk, nem kell vagyonokat költeni egy-egy ilyen akcióra és megvan az a tudat, hogy itt vagyunk gyakorlatilag a szomszédban. A legfontosabb ok meg talán az, hogy Krakkó az egyik legszebb és legélhetőbb város a Világon, legalábbis most az, vagy annak tűnik. (M)